Blogom

Ma végre rávettem magam, és elmentem meditatívan sétálni, hogy ezáltal közelebb kerüljek szellemi szintemhez is egyaránt, a fizikai aktivizálásával, mert állítólag nincs az egyik másik nélkül, hiába is szeretném. Pszicho szerint kevés hogy csak spirituálisan, lelki szellemi szinten haladok előre , ha a testemet utálom, "nemtörődöm" vele, és legszívesebben csak azon kívül léteznék,mert így nem várhatom a megvilágosodást. Elhittem értettem, de akadékoskodtam. Miért nem lehet csak fejben élni? Ott tök jól elvagyok.. az eszméimmel, könyveimmel,anélkül hogy tízkor aludnék, korán kelnék, zöldségeket és gyümölcsöket ennék, vizet innék, mozognék, eljárkálnék. Ez a fizikai tudatosság valamiért nagy ellenállásokba ütközik. De ma egy kis időre kiléptem az áldozatszerepből, -amit állítólag olynagyon kedvelek- egészen a mellettünk lévő ösvényig, majd azon túl is. Deh ... utálom a bágyadt napfényt, a sárgán hulló faleveleket, azt hogy az imádott napraforgóim , száradt kóróként fejüket lógatva előre, (mintahogy én szoktam) hozzájuk nem méltó módon haldokolnak az elmúlás erőltetett napfényében. Mentem is volna tovább, mert fájt így látni őket, de az ég legalább még kék volt. Megálltam és meredten bámultam felfelé ahogy a tiszta kéken széles fehér csíkot húz egy NewYorkba tartó repülő. Persze láttam már ilyet nem kevésszer , de ez más volt. Az a lendület, iránytartás, megingathatatlan gőzerő. Isten tudja csak meddig bámulhattam, teljesen elvesztettem az időérzékem.Addig néztem míg el nem nyelte az a végeláthatatlan vattacukorhabpamacs.Milyen iszonyatos távolságok, a fent és a lent. Vajon mi kell ahhoz hogy ilyen magasságokba érhess? Mi kell ahhoz hogy a lentből egyszer eljuss a nagyon messzi fentbe? És mi lehet a kettő között? Hatalmas kérdések, hatalmas kétségek.

Pár nap múlva megváltozik az életem. Jön a hétfő. Bevallom rettegek, de próbálom még figyelmem terelni amennyire lehet. Legkönnyebben elérhető kábítószerhez fordulok, ismét a gagyi romantikus amerikai filmek.. Tegnap már odáig fajult a dolog, hogy a standard végzős bálozók modell helyett, 14évesek játszották a főszerepet. Nahh Hajni ezt azért már nem! És mégis... sajnos rájöttem nincs különbség. Szomorú de az én gyermek és kamaszkoromból ezek a panelek kimaradtak, és azóta sem pótlódtak. A maival percekkel ezelőtt végeztem. Tiszteletre méltó hogy az amúgy nem túl mélyenszántó történetbe azért beleszőtték az emberségesség néhány aranyszálát is. És hogy a cukorédes szirup mellé tudd hova csorgatni a nyálad persze Johnny Knoxville. Ó istenem az a pasi.....

és ő is milyen öreg már.. Elmúláselmúlás