Blogom

lerí az utálat az arcomról, pedig én nem , csak kiborultam. Nem találom a helyem, csak ülök a konyhában, fintorral fogadom egy velemkorú munkatársuk köszönését...valahogy túllépek

Aztán másnak érkeznek a falusi emberek. Mi vagyunk az árvízvédelem egyik gócpontja. Kezdődik a kissé művi szerveszkedés. Apám hirtelen fontos emberré vált, és dolgozni is látom őt. Falusi emberek várják a feladatot, de feladat nincs. A víz nagy a helyzet szar, de ezentúl semmi. Fontos résztvevő megfigyelést végeznek a nap 24 órájában. Nálunk mindenki megfordul, utána továbbáll.A tétlenség tapintható, de egyben izgalmas. Itt még nem kell zsákolni, s a szívlapát is felesleges, de a nép egyre csak gyűlik, a katasztrófaturizmus megindul. Lexusok, és Cabriók parkolnak előttünk, a falu szinte minden lakója elhalad napi egyszer itt, s főprogramként iktatja be a csapatos víznézést.. Itt már enyhülök nevetnem kell. Megérkeznek a kulcsszerepők, osztják az észt. Önszerveződő csoportok alakulnak, mára már látom a váltások állandó tagjait.

Nappal a 40-50es nosztalgia klub, éjszaka az ügyeletes drogbárók kémlelik a Dunát az önkormányzat támogatásával.. Márha kémlelnék. kezd szociálisan is izgatni ez a csoportmunka. Napról napra lazulnak a keretek, a víz pedig egyre nő. Persze mindenki tudja hogy semmi nem lesz, ezért támogatom a hanyag hozzáállást.