Blogom

most megint minden olyan fura.. Lett bennem egy hatalmas lelkesedés, valami bizalom a változás irányába, és nem olyan értelemben, ha majd egyszer... szép leszek, akkor el kezdek élni, és majd akkor már az élet összes többi dolga magától válik meseszerűen tökéletessé.. Kicsit felrázott ez a ráébresztés... hogy lehet így is élni, legalább egy kicsit jobban mint ahogy teszem..

Hatalmas pozitívumként értékelném a következő eredményeket, mint pl azt , hogy a legutolsó Halloween bulin rólam is készültek képek, és NEM töröltem azok közül majdnem hogy egyet sem!! Azt nem állítom hogy teljes lelkesedéssel nézem és mutogatom őket, deee már ez is haladás szerintem.. Továbbáá , nem csak fejben élem a színes vágyaimat, és színes mániámat, a fekete ruháimat elkezdem lecserélni lehetőségeimhez mértem...vettem magamnak egy majdnem hogy magentaPINK felsőt... nehezen vallom be magamnak is, de valamiért tetszik ez a szín... és egy lila (szerintem) díva sálat.. ami már erőteljes előrelépés a külvilág felé.. egy kicsit javított a helyzetemen, és azon hogy tök mindegy mit veszek fel..

A leginkább az erősíti ezeket az anómiákat, hogy minden kis változásomra azt várom, hogy tűzijátékkal reagáljon a világ.. és ha nem így történik, akkor általában visszaesek a "feketéhez".. de attól teszek mindent függővé hogy leglább azok akiknek fontos a véleménye, körbe ugráljanak, megdicsérjenek, de minimum olyan hangsúllyal mondják, hogy jé tényleg, és tényleg jó, és ne gyanítsak benne semmi hazugságot, erőltetettséget, csakis tökéletes elismerést, és biztatást azért mert rózsaszín.. ha nem így történik, akkor azt gondolom hogy minden hiába, és mert igen.. és mindez azért mert én csak ez vagyok...

Voltam kisebb szünet után pszichónál, immáron mosolyogva távoztam... legközelebb januárban fogunk találkozni, de miután érzem ennek pozitív hatásait, már nem bánom, végre sikerült kicsit tisztábban megértem a miértek lényegét... Azt mondta neki is időre van szüksége, mert kicsit zátonyra futottunk, és szeretné korrigálni a vakfoltokat. Szakmai szóhasználattal élve, folyamatos traumatizáltságban élek, és hiába teszek erőfeszítéseket, visszaesek...

Ekkor jönnék én, és lépnék fel a családból való kiemelés javaslatával... ami jelen esetben túlságosan félelmetes a gyermek számára. Egyértelmű hogy ki kéne magam emelni ebből a családból és ezáltal kiiktatni a traumatizáció legfőbb forrását, hogy elfogadhassam a múltat, de ez is túl félelmetes.. Felmerült a javaslat, de még mindig nem megy.. elvileg ha meglépném akkor más nézőpontból tovább tudna működni a feltáró terápia...

végre fény derült a koli, és a másokkal egy lakásban élés fóbiámra is, ami kicsit megvilágosított... Ugyanaz mint a súlyom. A határ problémák, nekem egy egész lakás kell, nekem egy nagy test kell, hogy eddig és ne tovább, mert azt élem, hogy a szüleimnek útban vagyok, és ők is nekem, ez mélyen fixálódott. Nekem bizony senki ne legyen útba, és én másoknak végképp nem.. Egyelőre ezt csak értem, hogy tud-e változni azt nem tudom.

Itt tartok az önanalizációban! ÉS köszi a kommentet, nagyon jól esik mert ebből kicsit érzem azért, hogy mégis jobb a rózaszín :)