Blogom

leírom mert úgy könnyebb..sajnos ismét egy szörnyű napon vagyok túl.. Sikeresen beértem reggel korán a gyakorlatra, ami fél9et jelent. Nálam ez a halálfélelem faktor egyik éles pontja.. Aztán jött két kliens, ott ültem a beszélgetésen az még úgy elfoglalt. Eztán jött az ötlet hogy milenne ha én ezeken a csütörtökökön egészen 5ig itt lennék, mégpedig munkacsoport rehabon kéne aktívan részt vennem.. Ám legyen, de jön a foglaljam le magam téma, ami úgy majd öt laza órácskát jelentett.. Rá is kérdeztem hogy ezesetben is 9re kell-e majd jönnöm? Egész finoman kaptam a választ, hogy örüljek hogy tolerálják a plusz egy sulinapomat, mit még nekem áll feljebb..ilyenkor érzem a torkomban a szorongató sírás kezdeményt, igazából nem tudom miért..Talán mert nem látom az értelmet, csak azt hogy valami kényszerítő nagy hatalom elveszi az életemet, és a sínylődésbe kényszerít.

Mert valahogy úgy nem találom a helyem, magamat ismerve leülök a váróban mert ott eggyel gyorsabban telik az idő, elolvasom a szakirodalmakat amiket ad azért a tereptanár, persze a végén már egy szóra sem koncentrálok, hiába ülök egy helyben, annyira szorongató,aztán jön a Hot és egyéb undormány magazinok, de azokra se tudok figyelni, mert várom szorongva a világvégét, váratlan rettenetet, valami csapást..nem tudom mire várok..

éhes vagyok, fejem is fáj, kiszáradtam, de emberek között ugye nem eszek. Meg lehetetlen a helyzet is, valaki szól hozzám véletlen, azért sem eszek, meg mért ennék a váróban , normális emberek az ebédlőt használják, de hát nyilván nem kell engedélyt kérni, na de akkor is mindegy.. Eltelik a keserves pár óra, elkezdődik a csoport, amiről azt gondolom majd elücsörgök ott. Megérkezik az egyik tanárom, a főorvosnő, meg egy tegnap végzett szocmunkás félig gyakorlatos lány, aki rohadtul nem szimpi, egyszer kedves, egyszer meg teszi az agyát , és számomra érthetetlen módon istenítik őt. Biztos csak féltékeny vagyok . Még tetszik is a csoport, a félhulla agyonszorongott, szédülős, gyomormarós állapot ellenére aztán, jön a hideg zuhany. Kollegina hogy is hivják? Hajni.. igen akkor irja a flipcsártra a szavakat.. ez még nem is lenne olyan szörnyű, rajzoltam zavaromban is rá, tökjót akartam, persze félelmemben azis csak egy gagyi valami lett. Szóval a csoport eleve a halálfaktor netovábbja.. Egy beteg és az istenített szocmunkás eljátszottak egy telefonos szituációt, majd arra reflektáltunk.. Csak ez a ciki, amikor a skizofrén, vagy függő betegek sokkal jobban kommunikálnak mint a kollegina. Főorvosnő figyelmeztett, hogy a szemébe nézzek neki mondjam! Ennél megalázóbb élmény nem is érhetett volna.. Meg persze bármiről bármikor meg kell szólalni rákvörös leszek, aztán persze mindig ettől is félek, mert tudom előre hogy elvörösödök, persze ezis valami fóbia, de leszarom hogy mi, ha ebben élek.. Aztán vége valahogy ennek a borzalomnak, rohanok a kabátomért, be a tereptanáromhoz, aki kérdezni vége?? NA? mondom aha igen.. Úristen Te milyen sápadt vagy.. Hát igen az vagyok, a csoport Nekem nem megy.. Etteme? Hmm igen ettem.. aha.. Jó hát ezaz. Holnap várlak. szia.

Aztán a mosdóban egy kicsit pityergek, de nem nagyon hogy gyorsan mehessek már..aztán belenézek a tükörbe, furcsamód kellemesen csalódok, hogy nyaktól felfelé nem is annyira azt a borzalmat látom, amit szerintem mások.. aztán még a két óra út, végre elérkezek a kompig, aztán bevillan valami nagyobb egység, hogy nem kéne ennyire komolyan venni ezt az életet, mert mintha itt lenne valami egészen más értelem mindenben.. És hirtelen megcsap valami nagyon pozitív illat.. Tavasz szag, a korom sötétben, indokolatlanul este, valami fa víz, élet keverék, aminek hatására képek ezrei kattognak az agyamban, fűben fekvés, szabadság, szépség , boldogság, valami igazi... ami már tényleg élet..

Félútig bírom, és zokogásban török ki, a takonytól már nem érzem az élet szagot, de már mégis jól esik már sírni... becsukom a a kaput, az ajtót,a mégegyet, telizabálom magam bekómálok, megnyugszom. Jöhet.. a holnap. muszáj jönnie.